Álom - egy befejezetlen novella

Álom

Itt állok. Az esőben, a kissé zavarodott állapotban lévő főtér közepén, egyedül, árván. A kép körülöttem mintha hullámozna; mintha csak én volnék mozdulatlan, s minden más valamilyen táncot járna körülöttem – ehhez tökéletesen illene egy fuvola lassú, bűvölő harmóniája.
Mégsem illúzió ez. Létem e furcsa világban a legszilárdabb valóság – misztikus ugyan, mégis természetes számomra.

Az eső, a fuvolaszó, a melankolikus hangulat és az üresség, mely dermesztőn hat minden érző lényre… Szürke. Ezzel a szóval tudnám leírni, amit látok.
Minden szürke. Az eső – amely ebben a világban kulcsszerepet játszik – és az imbolygó tér együtt kába, szomorkás, egészen szürreális hangulatot keltenek.

Az eső, ami most is rám hull, sem hideg, sem meleg. Néha mégis színes esőcseppekké változik: élénk színeikkel életet lehelnek a térbe, sejtelmes, megfoghatatlan "boldogságot" varázsolva. Mégis mozdulatlan maradok. Érzelem nem ébred bennem – még a színek láttán sem.

Valóság vagy csoda? – kérdezem magamban, de nem találok választ. Ezek a kérdések csupán betűk, melyek nem váltanak ki belőlem érzést. Mintha az eső színei próbálnák betölteni bennem az ürességet – vagy épp az én ürességem hívná elő a színeket? Talán ezek a színes, boldogságot idéző cseppek álmaim manifesztációi, míg a szürke tér maga a valóság?
Tudatom, mintha testemet elhagyva, szabad lélekként akarna érvényesülni, és megtapasztalni azt, amit csak álmokban lehet.

Álom ez? Nem tudom. A színek szétcsattannak a sötétszürke macskakövön, melegséggel telítik meg a teret, s örömöt keltenek bennem. Nevetnék, de a testem csak áll ott – értelmetlen mozdulata elbizonytalanít. Mintha kettéváltam volna tőle.

A lélek és a test különválását érzem. Minden érzékelésem élő, de a test csupán primitíven reagál. Úgy mozog, mint egy megfagyott részeg: reszket, grimaszol, ujjai néha rángatóznak.
A legkülönösebb mégis az, hogy mindezt kívülről látom. És ekkor – mintha kirázna a hideg – testem libabőrös lesz.

Nem félek. Nyugodt vagyok, sőt: kíváncsi.
Valamiféle szétválásnak vagyok tanúja. A testem ott van – én pedig itt. Úgy tűnik, szenved – és én segítenék rajta… de nem tudok. Akárhogy próbálom, képtelen vagyok megközelíteni.
Első alkalommal, amikor akaratból próbáltam újra egyesülni vele, erős fájdalom hasított belém, és azonnal visszalökött.

A fájdalom pillanatában minden elsötétült. De mihelyt elengedtem, a világ visszatért eredeti, "csodás" szürrealisztikus állapotába. Jel lehetett?
Újra próbáltam, de a vágyam ellenkezett e világ törvényeivel – a fájdalom ezúttal még erősebb volt. Csupán egy pillanatig tartott, de mintha egy örökkévalóság lett volna.
A fájdalom idejére a színek feketére váltottak, majd amikor elengedtem az akaratot, a színek visszatértek.

Olyan érzés volt, mintha valaki fojtogatna – s amíg nincs levegő, minden sötét, de mihelyt oxigénhez jutok, újra magamhoz térek.

Ezután elveszítettem az eszméletem… és mintha éveket ugrottam volna előre. Ezek a kihagyott évek talán az elpazarolt időt jelképezik – mikor nem figyeltem, mikor nem éltem igazán.

A színeket én hívtam elő. Nem akartam többé szürkeségben élni, ázni, fázni az esőben. Lelkemnek és képzeletemnek engedtem utat.

Most, mikor újra felébredek – vagy talán most álmodom igazán? – egy város utcáin találom magam. A táblákon furcsa nevek: Remény utca, Keserűség tér, Bátorság köz, Csend sétány… érzések és tulajdonságok nevei.
A tér, ahová érkeztem, ismerős: ugyanaz, ahonnan elindultam – de már más színben látom.

És ekkor – valahonnan távolról, de mégis belülről – megszólal egy harang. Mélyen, tompán, egyszer. Mint egy elfeledett emlék, ami mindig is bennem lüktetett. A hang visszhangzik a főtéren, körbeszökik az érzések utcáin – Elengedés, Félelem, Remény, Megértés – mindegyik megcsendül, mintha a harang hangja ébresztené őket.

A testem ott marad a téren, mozdulatlanul, ázottan. Én pedig – a másik Én – elindulok. Nem lábbal, nem akarattal, hanem valami ösztönös irányérzettel. Mintha tudnám, merre kell mennem.

Áthaladok az Elbizonytalanodás sugárútján, ahol apró, remegő fények világítanak. A házak üvegből vannak, belül torz tükörképek mocorognak. Nem időzöm. A harang lüktetései visznek tovább.

A Magány utcája üres, ködbe vész, de érzem, hogy valaki figyel. Talán mindenki, aki valaha magányos volt, valaha itt lakott és a békére nem lelt elveszett lelkek itt ragadtak, talán túl sokat időztek ebben az utcában.

A lelkem egyre szorosabb lesz bennem. Mintha minden elnyomott érzés egy sugárba sűrűsödne.
Amikor eljutok az Önazonosság terére, megállok. Itt nem esik. Minden csendes. Egy hatalmas, letisztult tükör áll előttem – benne: önmagam. Nem a testem, nem az esőáztatta alak – hanem az, aki mindig is voltam, mielőtt bármit elhittem volna magamról, mielőtt jelzőkkel illethettem volna magam vagy mások.

A harang újra megszólal. Most közelebbről. Mélyebben. És amikor elhallgat, hirtelen tudom: nem kell visszatérnem a testembe ahhoz, hogy önmagam legyek. Nem kell küzdenem. Nem kell akarnom.
Csak el kell fogadnom.

Behunyom a szemem – és elengedem. A fájdalmat. Az akaratot. Az ítéletet. A haragot. A hiányt.

Amikor kinyitom a szemem, újra a testemben vagyok – de már nem abban, amit eddig ismertem. Könnyebb vagyok. Békés. Nem rángatózom. Nem remegek. A főtér színei sem harsányak már, sem szürkék. Inkább… csendesek. Mint aki már nem kérdez. Csak van.

Lassan elindulok. A város utcái ismerősek, de már nem rejtenek titkot. Tudom: ez a hely nem kívül van – hanem bennem. S mindig ott lesz, ha újra elveszíteném magam.

A harang utoljára szól. Én pedig rámosolygok.
Véget ért az álom.
Vagy talán most kezdődött. (Bolgovics Gergő - 2011)