Írásaim

Álom

Itt állok. Az esőben, a kissé zavarodott állapotban lévő főtér közepén, egyedül, árván. A kép körülöttem mintha hullámozna; mintha csak én volnék mozdulatlan, s minden más valamilyen táncot járna körülöttem – ehhez tökéletesen illene egy fuvola lassú, bűvölő harmóniája.
Mégsem illúzió ez. Létem e furcsa világban a legszilárdabb valóság – misztikus ugyan, mégis természetes számomra.

Az eső, a fuvolaszó, a melankolikus hangulat és az üresség, mely dermesztőn hat minden érző lényre… Szürke. Ezzel a szóval tudnám leírni, amit látok.
Minden szürke. Az eső – amely ebben a világban kulcsszerepet játszik – és az imbolygó tér együtt kába, szomorkás, egészen szürreális hangulatot keltenek.

Az eső, ami most is rám hull, sem hideg, sem meleg. Néha mégis színes esőcseppekké változik: élénk színeikkel életet lehelnek a térbe, sejtelmes, megfoghatatlan "boldogságot" varázsolva. Mégis mozdulatlan maradok. Érzelem nem ébred bennem – még a színek láttán sem.

Valóság vagy csoda? – kérdezem magamban, de nem találok választ. Ezek a kérdések csupán betűk, melyek nem váltanak ki belőlem érzést. Mintha az eső színei próbálnák betölteni bennem az ürességet – vagy épp az én ürességem hívná elő a színeket? Talán ezek a színes, boldogságot idéző cseppek álmaim manifesztációi, míg a szürke tér maga a valóság?
Tudatom, mintha testemet elhagyva, szabad lélekként akarna érvényesülni, és megtapasztalni azt, amit csak álmokban lehet.

Álom ez? Nem tudom. A színek szétcsattannak a sötétszürke macskakövön, melegséggel telítik meg a teret, s örömöt keltenek bennem. Nevetnék, de a testem csak áll ott – értelmetlen mozdulata elbizonytalanít. Mintha kettéváltam volna tőle.

A lélek és a test különválását érzem. Minden érzékelésem élő, de a test csupán primitíven reagál. Úgy mozog, mint egy megfagyott részeg: reszket, grimaszol, ujjai néha rángatóznak.
A legkülönösebb mégis az, hogy mindezt kívülről látom. És ekkor – mintha kirázna a hideg – testem libabőrös lesz.

Nem félek. Nyugodt vagyok, sőt: kíváncsi.
Valamiféle szétválásnak vagyok tanúja. A testem ott van – én pedig itt. Úgy tűnik, szenved – és én segítenék rajta… de nem tudok. Akárhogy próbálom, képtelen vagyok megközelíteni.
Első alkalommal, amikor akaratból próbáltam újra egyesülni vele, erős fájdalom hasított belém, és azonnal visszalökött.

A fájdalom pillanatában minden elsötétült. De mihelyt elengedtem, a világ visszatért eredeti, "csodás" szürrealisztikus állapotába. Jel lehetett?
Újra próbáltam, de a vágyam ellenkezett e világ törvényeivel – a fájdalom ezúttal még erősebb volt. Csupán egy pillanatig tartott, de mintha egy örökkévalóság lett volna.
A fájdalom idejére a színek feketére váltottak, majd amikor elengedtem az akaratot, a színek visszatértek.

Olyan érzés volt, mintha valaki fojtogatna – s amíg nincs levegő, minden sötét, de mihelyt oxigénhez jutok, újra magamhoz térek.

Ezután elveszítettem az eszméletem… és mintha éveket ugrottam volna előre. Ezek a kihagyott évek talán az elpazarolt időt jelképezik – mikor nem figyeltem, mikor nem éltem igazán.

A színeket én hívtam elő. Nem akartam többé szürkeségben élni, ázni, fázni az esőben. Lelkemnek és képzeletemnek engedtem utat.

Most, mikor újra felébredek – vagy talán most álmodom igazán? – egy város utcáin találom magam. A táblákon furcsa nevek: Remény utca, Keserűség tér, Bátorság köz, Csend sétány… érzések és tulajdonságok nevei.
A tér, ahová érkeztem, ismerős: ugyanaz, ahonnan elindultam – de már más színben látom.

És ekkor – valahonnan távolról, de mégis belülről – megszólal egy harang. Mélyen, tompán, egyszer. Mint egy elfeledett emlék, ami mindig is bennem lüktetett. A hang visszhangzik a főtéren, körbeszökik az érzések utcáin – Elengedés, Félelem, Remény, Megértés – mindegyik megcsendül, mintha a harang hangja ébresztené őket.

A testem ott marad a téren, mozdulatlanul, ázottan. Én pedig – a másik Én – elindulok. Nem lábbal, nem akarattal, hanem valami ösztönös irányérzettel. Mintha tudnám, merre kell mennem.

Áthaladok az Elbizonytalanodás sugárútján, ahol apró, remegő fények világítanak. A házak üvegből vannak, belül torz tükörképek mocorognak. Nem időzöm. A harang lüktetései visznek tovább.

A Magány utcája üres, ködbe vész, de érzem, hogy valaki figyel. Talán mindenki, aki valaha magányos volt, valaha itt lakott és a békére nem lelt elveszett lelkek itt ragadtak, talán túl sokat időztek ebben az utcában.

A lelkem egyre szorosabb lesz bennem. Mintha minden elnyomott érzés egy sugárba sűrűsödne.
Amikor eljutok az Önazonosság terére, megállok. Itt nem esik. Minden csendes. Egy hatalmas, letisztult tükör áll előttem – benne: önmagam. Nem a testem, nem az esőáztatta alak – hanem az, aki mindig is voltam, mielőtt bármit elhittem volna magamról, mielőtt jelzőkkel illethettem volna magam vagy mások.

A harang újra megszólal. Most közelebbről. Mélyebben. És amikor elhallgat, hirtelen tudom: nem kell visszatérnem a testembe ahhoz, hogy önmagam legyek. Nem kell küzdenem. Nem kell akarnom.
Csak el kell fogadnom.

Behunyom a szemem – és elengedem. A fájdalmat. Az akaratot. Az ítéletet. A haragot. A hiányt.

Amikor kinyitom a szemem, újra a testemben vagyok – de már nem abban, amit eddig ismertem. Könnyebb vagyok. Békés. Nem rángatózom. Nem remegek. A főtér színei sem harsányak már, sem szürkék. Inkább… csendesek. Mint aki már nem kérdez. Csak van.

Lassan elindulok. A város utcái ismerősek, de már nem rejtenek titkot. Tudom: ez a hely nem kívül van – hanem bennem. S mindig ott lesz, ha újra elveszíteném magam.

A harang utoljára szól. Én pedig rámosolygok.
Véget ért az álom.
Vagy talán most kezdődött.

Tükör

Hol jársz?

Fények sokasága villódzik Te benned,
Szemhéjad gondolataid pattogtatják.

Fuvallat zavarja meg időt.

- Ki az? Ki áll itt az ajtó előtt?

Tedd le lábad, hogy érintse a földet,
majd várj és figyeld meg a sötétséget.

Lépj kettőt jobbra, előre, majd hátra.
Nyisd ki szépen szemed.

Világok reciprokán állsz,
minden pislogásban morze jelt találsz.

Üzenj az ajtón álló alaknak.
ne adj hitelt a borzongó falaknak.

Nyújtsd ki kezed, érintsd meg Őt.
Simogasd meg arcát adj neki erőt.

Égő kályha mellé kucorodott lelked?
A sötét alak máris színekkel telt meg.

Engedd be!

CAPITALIS

Mélyből feltörő eszme ez, mely vakít, s mint özönvíz teper le a földre. Lemeszelt fal alatt rothadó vályogtégla, benne fekete penész!

Ez az eszme kering köztünk, mérgezi a népet, mint disznókat a sertéspestis; darálja be őket, s tehetetlen szemmel nézve rothadnak el egy vödörben.

Míg ő élne szabadon, meghalhatna ott, ahol szeretne. Kivégezzük, nehogy bajunk esne, s bájvigyorral legnagyobb gondunk:
Hogy holnap mivel lesz tele az asztalunk!

Minket ki végez ki? Mi magunk?
Gondolkodjunk hát el azon, hogy ha már nem lesz, mi lesz?
A szomszéd kertjét húgyozzuk le — attól jobb lesz? S dobjunk át egy téglát, hogy már megint átért a paprikád!

A városban is hasonlóan tegyünk, de ott használt kotonba tegyük, s azt dobjuk át nekik, mert ez a szemét hamarabb kapta meg a segélyt!

Kegyetlennek lenni könnyű, mert nem kell hozzá ész; rimánkodni, alázni, megvetni ugyancsak nem nehéz. De újból mondom: Gondolkodjunk hát el azon, hogy ha már nem lesz, mi lesz!

Hogy mi lesz? Semmi nem lesz! A szomszéd visszadobja a téglát, s legközelebb ő már átszarik. A városban is kilós óvszert kapsz vissza, s a kulcsot beletörik az ajtódba, hogy ki ne gyere, mert "Megöllek, te geci!"

Majd erre te kijössz, s ő rögtön kalapáccsal üti arcodat; félti két kezét, hulládat is csak elviteti, nehogy kineszeljék! Az ember gyilkos, ha nem figyel ösztöneire.

Épp ezért azt mondom! Építs fel olyan házat, melyet tiszta szívvel építesz. A szomszédhoz menj át, hívd meg vendégül! Adj neki pálinkát, ebédet, útravaló paprikát, és kérd meg, hogy segítsen majd adogatni a téglát — és ő segíteni fog!

A városban egy üveg borral kopogtass be hozzá, mondd meg neki, hogy a segély mellé adták azt, hallottad, hogy vannak unokák! Kérdezz sokat, érdekeljen ő! Vitázz, beszélj, de ne légy kérkedő!

Természetünk szép, jó, de ha megfertőz minket ez az eszme, ne csodálkozzunk, ha a szomszéd betesz keresztbe. Így most újból mondom: Gondolkodjunk hát el azon, hogy ha már nem lesz, mi lesz! 

Újjászületés

Úgy készülj, hogy holnap is van nap. Meredek szikla szirten állsz, kibomlik elméd a szél belenyom a térbe. Lágy súlya biztonságot ad. Talán ez az a perc mely megsegíti sorsod és boldogságod. Teljessé akkor lehetsz ha lépsz. Az elszántság, hogy leugrasz szükséges, de nem kell leugranod. Az újjá születés megtörténik az elszántság által. Már majdnem ugrasz. Ekkor megtörtént a csoda, az átalakulás. Értsd meg ,nem kell leugranod a mélybe, de szükséges akarnod. Lépj hátrébb és figyeld meg új éned.

Pont vagyok

A nevem pont. Elszánt gondolat szült engemet. Annak az elszánt írásnak kezdőpontja vagyok én mely sosem látott napvilágot.

Csiga

Bebörtönzött csigák sietnek

Legelőn fel gondolnak tova

Miközben nem haladnak sehova

Ők kik merészek csúszva -mászva

Álmodni mernek, szeretnek

Dolgoznak és elfogadnak, Mennek

Kerítésre, szárítóra, lépcsőre és cipőre

Fel tova, Előre! Ott vannak,

Lesznek mert mindig mennek

Talán pont Téged keresnek

Keresd hát te is őket

Mentsd meg mindőket

De vigyázz mert ha túl buzgó vagy

Eltaposhatsz egyet.

A horizont mögül

Van egy kapu a horizonton, mely nincs lezárva.
Ez egy paraván, mely messze fut, mintha kerítés volna.
Körbeölel mindent, mi e világon van.
Ahogy átlépek rajta, vonalak és fények kavalkádja fogad.

A kapun visszanézve egy házat látok, lépcsős a bejárata.
Korlát is van, melybe kapaszkodhatnék.
A paraván kissé átlátszó, üvegszerű, masszív anyag.
És érdekes, hogy fölötte át lehet látni.

A kapun átlépve egy lábtörlő van leterítve,
a kapu mellett egy vaslavór vízzel és hófehér törölközővel.
Lábat törlök, kezet mosok, s bámulom a fehérséget.
Itt minden olyan tiszta és csöndes.

Hogy hogy kerültem ide, magam sem tudom.
Én csak mentem, mentem, minduntalan előre, és vártam a célt.
Kételyeim nincsenek afelől, hogy megérkeztem.
Egy kérdés van: pontosan hova is tévedtem?

Nekem mindég a messzi volt közelebb,
s most mintha a világ végén volnék egy tiszta helyen,
egy helyen, mely mindenkinek elérhetetlen.
Nekem miért nyit kaput, s miért enged ilyen közel?

Ez a horizont maga, s én átléptem rajta.
Most itt állok a fehérségben, tisztaságban, egyedül.
Az idő megállt, a kapu bezárult mögöttem,
s én csak állok és várok valamire, innen a horizont mögül.

Só

Sósan, sósan jól besózzad.
Osszad az észt osszad. Ne sózzad!
Van még só sok, mondjad, járjon a szád! Van még!
Van még! A bányából hoznak még, vízből is van még, elég lesz!
Elég lesz? Ha nem, ha igen akkor is hozzad még!
Veszünk, mert van pénzünk elég!
Lesz! Majd kérünk!
Kölcsön. A bank ad.
Kérünk, eszünk, iszunk, új öltönyt veszünk,
abban is eszünk, iszunk, ha elfogy kérünk még.

Ne dolgozz, úgysincs mit!
De van, de ahhoz nem értünk,
sebaj, megértjük, s rögtön tudósok leszünk!
Veszünk papírt! Lesz!
Kell, de nem kérik, mert nem kell!
Kinek? A főnöknek?
Neki van, de nem kéri,
mégsem érti, miért nincs.
Ha lesz, már nem érti,
miért kérsz bért ennyi,
miért nem elég?
Ha kell ház, vegyél,
ezért dolgozzál, vagy kérj,
adok, de duplát kapok!
Dolgozzál! Dolgozzál!
Reggel gyere, de nem haza,
úgyis jönnöd kell!
Itt nem alhatsz!
Takarodj!

Hazamész, kidobnak,
ha nem mész is lehordnak,
hogy nem felelsz meg.
Kinek? Magadnak!
Sós vagy, vagy sótalan?
Döntsél hát, melyik vagy.
Nekem ez nem, de az sem!
Nekem most a bors kell…
Add ide a borsot!
Add már ide, kérlek!
Ide adnád a borsot,
aztán szépen kérlek, takarodj!
Gyere vissza,
ne menj el,
ne engem hagyj el.
Látom, mit látsz,
mégsem értem, miért nem kérem.

Van még só?
Kérem!
Elfogyott.
Sebaj, veszünk, s jót eszünk…
Iszunk, új öltönyt veszünk… kérünk.
A bank ad… sót!
Add ide a borsot, kérlek!
Takarodj…
Hozz még!…
Elég lesz.

Főnököd:
nem érted?
Elég lesz.
Dolgozzál…
Ne aludjál…
Bért kapsz, kérsz…
Bank… idő… pénz… halál…!

SZTEREOPSZIS – A sokszínűség csatája

A kiállítás szól a városi és vidéki életről, ezek előnyeiről, hátrányairól és minden velejárójáról. Szól a boldogulni vágyó emberekről. Szól a konfrontációról, mely egyik-másik ember között kialakulhat származásuk, hovatartozásuk vagy hitvallásuk miatt. Szól a kirekesztettségről. Szól a sokszínűség elnyomásáról, amely nem hagyja kibontakozni az ember valódi énjét. Szól rólad, róluk, rólam!

Szól a kompromisszumkészségről, az elfogadásról, a kognitív disszonanciáról, a viszályról és a békéről, emlékekről, víziókról, az elszármazottakról és arról, hogy sose felejtsük el, honnan jöttünk!

Egy világ, ahol a sokféleség megfér egymás mellett, ahol a magasra törő nem nyomja el a nyugodt életre vágyót. A vidéket nem szippantja magába, hanem határt húzva hagyja saját tempójában virágozni. Nem kérkedik senki, csak büszkén viseli azt, ami. A konfliktus vita során megoldódik!

Itt, ahol az ellentét nem rombol, hanem épít, egyfajta harmónia él az alapértékeket nem feledve. Ahol a templomokat nem graffitizik össze, ahol a temetőkben nem döntik le a márványköveket, ahol nem szégyen dolgozni, és ahol a "nagy" kíváncsi a más véleményére. Vidék és nagyváros a két szem, harmadik az agy – a kompromisszum.

Tudatra ébredés két látócsövön keresztül, amely elfogadtat és kiemel emberi sorsokat. Ellentmondások harmonikus ötvözete, érzelmek kombinációja, gesztusok és megfogott mozdulatok koncentrációja, színek tudatos véletlenszerűsége.

Íme, ez a SZTEREOPSZIS – A SOKSZÍNŰSÉG CSATÁJA.